Amikor nem volt B-terv – és én lettem az

Vannak történetek, amelyekre nem azért emlékszünk, mert tökéletesen sikerültek, hanem mert utólag rájövünk: azon a napon egy kicsit mi magunk is megváltoztunk.

Ez pontosan egy ilyen történet.

Nekem ilyen pillanat volt az, amikor a Szállodák és Éttermek Szakmai Találkozójának egyik rendezvényén egyszer csak nem maradt előadó.

Évekig dolgoztam a rendezvény szervezői csapatában. Pontosan tudtam, mekkora jelentősége van ennek az eseménynek: több mint száz szállodaigazgató, szakmai vezető és döntéshozó érkezett, a program minden elemét gondosan megterveztük. Az egyik kiemelt előadást azonban az akkori vezetőm tartotta volna – csakhogy a rendezvény napjára annyira lebetegedett, hogy képtelen volt részt venni.

Akkoriban nem volt B-tervünk az ilyen helyzetekre.

Ő pedig nem akarta egyik kollégáját sem azzal terhelni, hogy néhány órával az előadás előtt közli vele: ugorjon be helyette. Megértettem az álláspontját, ugyanakkor egyre erősebben éreztem, hogy valakinek mégis vállalnia kell ezt a feladatot.

Így végül önként jelentkeztem. Nem azért, mert rutinos előadó lettem volna – épp ellenkezőleg. Inkább introvertált személyiség vagyok, aki mindig szívesebben dolgozott a háttérben, mint a reflektorfényben.

A nyilvános szereplés messze kívül esett a komfortzónámon.

Amikor kimondtam, hogy elvállalom, még magam sem tudtam pontosan, hogyan fog sikerülni.

Szerencsére nem maradtam egyedül: két rendkívül kedves kollégám azonnal mellém állt, és az egész délelőttöt azzal töltötték, hogy felkészítsenek. Megosztották velem minden tapasztalatukat, átvettük az előadás anyagát, tanácsokat adtak, bátorítottak, és hittek bennem akkor is, amikor én még kevésbé hittem saját magamban.

Beléptem a konferenciaterembe, ahol megható látvány fogadott: nemcsak az a két kollégám ült be az első sorba, akik délelőtt mentoráltak, hanem minden kollégám, aki jelen volt a rendezvényen.

Szinte egy emberként foglalták el az első sort, és végig ott voltak velem.

Tudtam, hogy ugyanúgy izgulnak, mint én.

Elég volt rájuk néznem, és máris éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

Közvetlenül azelőtt, hogy felmentem volna a színpadra, a rendezvény főszervezője odalépett hozzám, és megkérdezte:

– Szoktál előadásokat tartani?

Őszintén válaszoltam:

– Nem.

Azóta sokszor eszembe jutott már, vajon ő mit élhetett át abban a néhány percben? Ha egyszer újra találkozunk, biztosan megkérdezem tőle.

Az előadás végül jól sikerült. A szekció moderátora elismerő szavakkal értékelte a szereplésemet, a rendezvény főszervezője is megdicsért, én pedig lassan kezdtem elhinni, hogy valóban sikerült helytállnom.

Csak az előadás után tudtam meg a történet egyik legfontosabb részletét, amikor a vezetőm elmesélte, hogy a cégünk ügyvezető igazgatója azt mondta: csak akkor jön el a rendezvényre, ha elvállalom az előadást.

Akkor döbbentem rá igazán, mekkora felelősséget vettem a vállamra.

Csaknem száz szállodaigazgató előtt előadni nem éppen kezdő feladat. De abban a pillanatban nem azon gondolkodtam, hogy készen állok-e? Sokkal inkább azon, hogy a rendezvényt és a cégünket meg kell menteni.

És ekkor átfordult bennem valami: mintha volna egy kapcsoló

Rájöttem, hogy a nyilvános szerepléstől való félelmemet leginkább én magam építettem fel. Ez az egyetlen előadás teljesen megváltoztatta a hozzáállásomat.

Ettől kezdve már örömmel vállaltam prezentálást a partnertalálkozóinkon, később pedig a

Szállodák és Éttermek Szakmai Talákozóján

is újra előadóként álltam a közönség elé.

Idővel azt is megtapasztaltam, hogy a szakmai előadások akkor válnak igazán emlékezetessé, ha személyes történetekkel is sikerül kapcsolódni a hallgatósághoz. Amikor például a Miele ipari mosógépeinek pékségek számára kifejlesztett mosóprogramját mutattam be, egy gyermekkori emléket is megosztottam arról, miért tanította édesanyám mindig azt, hogy a nokedlis tányért hideg vízzel mosogassam el. Ez a hétköznapi történet tökéletesen vezette át a hallgatóságot a program technológiájának magyarázatához – a szakmai tartalom így nemcsak érthetőbbé, hanem emlékezetesebbé is vált.

Nem azért kezdtem el szívesen előadni, mert egyik napról a másikra extrovertálttá váltam. Hanem azért, mert megtapasztaltam, hogy a bátorság nem velünk született adottság, hanem egy döntés, amelyet időről időre meg kell hoznunk. És azt is, hogy a hiteles előadáshoz nem tökéletességre van szükség, hanem őszinteségre, felkészültségre és arra a szándékra, hogy valódi értéket adjunk a hallgatóságnak.

Évekkel később különösen megható volt számomra, amikor egy későbbi vezetőm – aki ezen a napon még a kollégám volt, és ott ült az első sorban – a LinkedInen ezt írta rólam:

„Azt is ki kell emelnem vele kapcsolatban, hogy a feladatok nem ijesztik meg, még akkor sem, ha azok némileg komfortzónán kívül esnek a számára (pl. előadást tartani nagyobb hallgatóság előtt). A lojalitása minden akadályt legyőz.”

Ez a néhány mondat számomra sokkal többet jelent egy szakmai ajánlásnál. Emlékeztet arra a napra, amikor nem volt tökéletes megoldás, nem volt hosszú felkészülési idő, és nem volt B-terv.

Csak egy döntés volt.

És ez a döntés nemcsak egy rendezvényt mentett meg, hanem számomra is megnyitott egy új utat. Megtanított arra, hogy a fejlődés sokszor ott kezdődik, ahol a komfortzónánk véget ér. Arra is, hogy milyen felbecsülhetetlen értéke van a mentorálásnak, a bizalomnak és egy támogató csapatnak. Ha azon a délelőttön a kollégáim nem hisznek bennem, talán én sem hittem volna el, hogy képes vagyok rá.

Azóta, amikor valaki azt mondja magáról, hogy „nem előadótípus”, mindig ez a történet jut eszembe. Mert én sem annak indultam. Mégis egy váratlan helyzet, néhány biztató szó és egy bátor döntés elegendő volt ahhoz, hogy átlépjem a saját korlátaimat.

Tervezzük meg együtt, a következő emlékezetes eseményedet!